Cecelia Ahern - Ahol a szivárvány véget ér

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad. Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért? 

"Ez a varázslatos csönd létezik!" 

Amikor elkezdtem olvasnia könyvet, és kb. a 10. oldalnál jártam, egy kicsit megijedtem, hogy most tényleg az egész levelekből fog állni, ezért gyorsan a végére lapoztam, hogy megbizonyosodjam róla. És igen, ha eddig még nem tudtad biztosra, most közlöm veled, hogy az egész könyv levelekből, e-mailekből, chatalésből és hasonló finomságokból áll! Szóval mint azt említettem az elején ez egy kicsit zavaró volt (nem voltam én ehhez hozzászokva!), de aztán ahogy megismerkedtem a két elbűvölően rossz kisgyerekekkel, akik ketten együtt állnak szemben az egész világgal, megküzdenek az idegesítő osztálytársaikkal,  nagy orrú tanárukkal, a házfeladatukkal, ja és a hétfői dupla matekkal, miközben elválaszthatatlan barátokkal válnak

A könyv Rosie és Alex mondhatni egész életét magába foglalja. Az egész kis iskolás korukban kezdődött, amikor a tanáruk büntetésből egymásmellé ültette őket. Innentől kezdve aztán elválaszthatatlanok voltak és rengeteg közös (és nem közös) kalandjuk volt. Az egész könyvben érződik, hogy a két főszereplő mennyire egy hullámhosszon van, és hogy mennyire összeillenek. De valami mindig közbejön... Vagy az, hogy Rosie annyira berúg a 16. szülinapján, hogy nem emlékszik előző esti csókjukra, vagy esetleg az, hogy egyiküknek van éppen aktuális párja (Pina Betti, Mr. Hogyishívják), vagy egy elkallódott levél, és még sorolhatnám. De ami szerintem az egész könyv egy meghatározó pontja volt, az az évzáró bál. Ha ugyanis Alex nem késik le róla, akkor Rosienak nem kell (Rinyagép) Birannel mennie a bálba, és hogy ezt elviselje nem iszik annyit, hogy lefeküdjön a sráccal, és akkor nem született volna meg Katie... Igen nos Katy megszületik, és ez teljesen felborítja Rosie életét, és innentől kezdve távolodnak el egymástól  Alexszel (szó szerinti s, hiszen Alex Bostonba kötözik, míg Rosie Dublinban marad) És ezután már csak félreértések sora következik, ami meggátolja Rosie és Alex igazi boldogságát.

A szereplők közül Rosie volta kedvencem, mert ő egy igazi belevaló lány volt (már gyerekkorában is). Soha nem félt megmondani a véleményét, kitartó és erős nő volt. És ami legfontosabb soha nem félt emelt fővel újrakezdeni, pedig rengeteg szörnyű dolgon kellett keresztülmennie, és amikor úgy érezte, hogy már minden rendben, az élet mindig közbejött. És még ezek után is mindig megtudta őrizni humorérzékét, ami ahogy egyre több mindent élt meg egy kicsit mindig szarkasztikusabb és csípősebb lett. De nagyon jól állt neki:) Akit még nagyon szerettem az Ruby volt. Ő a lehető legjobb barátnője volt Rosienak, mindig ott volt amikor szükség volt rá, és ami talán még ennél is fontosabb, sose félt megmondani legjobb barátnőjének a nyers igazságot. Alexet is szerettem, habár azt nem értettem, hogy miért nem lépett hamarabb, és mondta el Rosienak valódi érzelmeit (jó tudom, akkor nem lett volna könyv!!). Emellett úgy érzem, hogy ez a könyv inkább Rosie életéről szólt, és arról hogyan tudott egyedülálló nőként és anyaként küzdeni, majd újra és újra talpra állni

Összefoglalva annyit mondanék, hogy a kezdeti sokk ellenére nagyon a szívemhez nőtt a könyv, és egyáltalán nem zavart (sőt a végén már el se tudtam volna képzelni másképp) a könyv formája. Egyébként még az is tetszett a könyvben, hogy Rosie és Alex élete mellett figyelemmel kísérhettük Katie és az ő legjobb barátja Toby történetét. Katie annyira nagyon hasonlított az édesanyjára, nagyon megkedveltem őt, azt hiszem főként azért mert ő már nem követte el azokat a hibákat, amiket Rosie.:) Annyit azért bevallok, hogy tényleg nagyon hosszú volt a könyv, és én a végére azért nagyobb durranásra számítottam. De ennek ellenére csakis ajánlani tudom!!! 

A fülembe jutott a hír, hogy film is készült a könyvből. Csak remélni tudom, hogy a filmben visszakapom azt a Rosiet, aki annyira a szívemhez nőtt:) Amerikában már vetítik, remélem azért ide is eljut. Én most nagyon rákattantam a témára, de sajnos nem tudok róla pontos infókat, úgyhogy nem tehetek mást csak várok!

Kedvenc idézetek:

"KATIE: Anyu, utálom a pasikat. 
ROSIE: Gratulálok, édesem. Üdvözlünk a klubban. A tagságidat már 
postáztuk. Olyan büszke vagyok most rád, bár itt lenne 
a fényképezőgépem."

"Az életünk időből áll. A napjainkat órákban mérjük, a fizetésünket ezeknek az óráknak az alapján kapjuk, a tudásunk az évek során nő. Gyorsan bepréselünk egy kis kávészünetet a zsúfolt napunkba. Visszarohanunk az asztalunkhoz, figyeljük az órát, az életünket találkákhoz igazítjuk. Mégis, az idő végül elfogy, és az ember szíve legmélyén azon gondolkodik, hogy vajon a lehető legjobban használta-e ki azokat a másodperceket, perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket és évtizedeket?"

Értékelés:5/5