Kár, hogy a szerelemhez nem jár időzítő szerkezet, mint a bombákhoz. Legalábbis Lennie szerint. A tizenhét éves lány nemrég vesztette el imádott nővérét, és semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egyszerre két fiú is feldúlja addigi békés, eseménytelen (mondjuk ki: unalmas) életét. Mégis ez történik. Lennie-t a közös veszteség egyre közelebb sodorja Bailey vőlegényéhez, de közben felbukkan Joe, ez a fantasztikus, szenvedélyes srác, akinek a gitárjátéka virtuóz, az életöröme ragadós, és akinek minden egyes csókjától mintha felrobbanna a világ…
Az egyik fiú emlékezni segít, a másik felejteni. De szabad-e egyáltalán boldognak, szerelmesnek lennie, amikor épp gyászol?
Miközben olvastam a történetet, végig azon agyaltam, hogy hogy lehet egy LOL könyv ilyen szomorú. Hiszen amikor ezekre a könyvekre gondolok, mindig felfelé görbül a szám széle.. És aztán ez a szomorúság egy kicsit elvegyült olyan furcsa humorosabb gondolatokkal, amit csak a gyászolók - mint Lennie - érthetnek meg. A történet minden egyes mozzanatát, Lennie minden gondolatát és cselekedetét átitatja a gyász, a tudat, hogy nincs többé nővére. De ha néha egy-egy alkalommal el is feledkeznénk róla, a semmiből újra előtör, és szembesíti Lennie-t (és minket is) a hatalmas veszteséggel.
Ilyen keserű pillanatokban, amikor Lennie a legkevésbé várja, robban be Joe - az ezerwattos mosolyával és gyönyörű szempillájával - a lány életébe, és forgatja fel teljesen. Joe és Lennie közös szenvedélye a zene, ami folyamatosan egyre közelebb sodorja őket. Joe ráadásul nem csak Lennie-nek segít elviselni ezt az örökké tartó fájdalmas érzést, hanem Daginak (Lennie és Bailey anyukájának a testvére) és a Nagyinak is. Egyfajta hősként jelenik meg a fiú, aki az örök pozitív hozzáállásával beragyogja a család sötét napjait.
„Ez a srác egyszerűen életmámorban úszik – gondolom –, Candide hozzá képest megrögzött pesszimista. Tudja egyáltalán, hogy létezik halál?”
Aztán, hogy még nehezebb legyen Lennie-nek, a cselekmény bonyolódik. Egyre többet látogatja meg őket halott nővérének (volt) barátja, Tobby. Lennie úgy érzi, hogy csak Tobby érti meg őt, a gyászuk is közös, amelyben mintha csak ketten osztoznának. És ezeket a kavargó, sanyarú érzéseket úgy próbálják legyőzni, hogy kavarni kezdenek. És ez nem helyes. Nagyon nem. Hiszen ha bármelyikünk ismerőséről lenne szó, szerintem mi is elítélnénk ezt az egészet. De mivel az egész könyvet átitatják Lennie összezavarodott, a nővére nélkül szörnyen magányos gondolatai, valamiért mégis megértettem őt, és ha már itt tartunk Tobby-t is.
Úgy éreztem, hogy a könyvben minden szereplő jól kidolgozott volt, mindenki külön egyéniség. A dögös Fontaine fiúktól (Joe és a testvérei), a hóbortos Sarah-n át, a szívtipró Dagiig. És aztán ott van Nagyi is, akit nagyon megszerettem. Anyja helyett, anyjuk volt a lányoknak, mindent megtett, hogy ne érezzék meg igazi anyjuk -aki elhagyta őket - hiányát. Aztán ott volt Bailey is, akiről nagyon sokat megtudtunk a történetből. Érdekes volt Lennie pónis elmélete a nővérével kapcsolatban. Hiszen amíg Bailey élt, Lennie úgy érezte, hogy ő egy kísérő póni a versenyló (Bailey) mellett, azaz őt látta mindig tökéletesnek, aki mindig tündökölt, önmaga pedig csak elbújt a világ elől. Amikor azonban Bailey meghalt, egyszerűen nem tudta hogyan tovább. Hogy milyen is ő valójában a testvére nélkül. Nem tudta, hogy milyen legyen, hogyan viselkedjen, hogy megélheti-e azokat titkos álmokat, amiket mindig magában tartott. Lehet-e egyáltalán boldog a nővére nélkül?,,Mindhárom alkalommal olyan voltam, mint egy darab fa. Semmi köze sem volt a dolognak ahhoz, amit Heathcliff meg Cathy, Lady Chatterley meg Olivér Mellors, Mr. Darcy meg Elizabeth Bennet élt át! Persze mindig is hittem a szerelmi ősrobbanásban, de csak mint elméleti lehetőségben, olyan valamiben, ami gyakran előfordul a könyvek lapjain, de a könyvet aztán szépen becsukja az ember, és visszateszi a polcra. Titokban őrülten vágytam rá, de nem hittem, hogy velem is megtörténhet. Ilyesmi csak az olyan hősnőkkel esik meg, mint Bailey, a feltűnő lányokkal, akik a főszerepeket játsszák."
Örülök, hogy vége elolvastam ezt a könyvet is. Nem is értettem, hogy miért vártam ennyit. Igazából már régóta tudom, hogy létezik ez a könyv, de a borító alapján nem is sejtettem, hogy egy ilyen szomorkás történettel fogok megismerkedni. Aztán amikor végre elolvastam a fülszöveget, tudtam, hogy ez kell nekem :) Jandy Nelson nagyon jól bánik a szavakkal, hiszen ennyi szenvedés mellet mégis meg tudott alkotni egy igazán édes romantikus sztorit, és azért még mosolyogni is tudtam a sokszor abszurd jelenteken. És aztán ott voltak azok a bizonyos kis emlékek, versek, amiket Lennie írt le, és dobott el, na azokat is nagyon szerettem. Tényleg, csak ajánlani tudom.
Bails.
Igen?
Te elhiszed, hogy Cathy képes volt hozzámenni Edgar Lintonhoz?
Nem.
Úgy értem, hogyan dobhatta el mindazt, amit Heathcliff-fel élt át?
Nem tudom. Mi az Len?
Mi mi?
Minek jössz már megint ezzel a könyvvel?
Nem tudom.
Dehogynem. Halljuk!
Butaság.
Gyerünk, Len!
Azt hiszem, ezt akarom.
Mit?
Ilyen szerelmet akarok átélni.
Meglesz.
Honnan tudod?
Tudom és kész.
A lábujjak megérzik?
A lábujjak megérzik.
De ha megtalálom, nem akarom úgy elcseszni, mint ők.
Nem fogod. A lábujjak ezt is megérzik.
Jó éjt, Bails.
Len, eszembe jutott valami...
Micsoda?
A végén Cathy meg Heathcliff együtt vannak, a szerelem mindennél erősebb, még a halálnál is.
Hm.
Jó éjt, Len.
Értékelés: 5/4.5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése