Gail Carriger - Soulless – Lélektelen

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. 
Elsősorban azért, mert nincs lelke. 

Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt. 

De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. 

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? 

És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

Nos, meglehetősen kellemes olvasmány volt eme könyv...

Őszintén szólva a Soulless hírneve már korábban eljutott hozzám, de mégis csak a múlt héten estem neki. Ennek oka pedig a sorozat következő részének megjelenése (ami azóta már megtörtént) körüli folyamatos negatív véleménynyilvánítások voltak, amelyek felkeltették érdeklődésemet az irányba, hogy mégis mire ez a ,,nagy felhajtás". Szóval a negatív reklámnak úgy tűnik tényleg nagy ereje van, hiszen én magam is a kíváncsiságom kielégítésének érdekében kezembe vettem az első kötetet, és bizony hamar kiderült, hogy a felhajtásnak van oka, ugyanis azóta már a harmadik rész vége fele járok. Egyszerűen lehetetlen abbahagyni a történetek olvasását, ha egyszer már valaki belekóstol! Egyrészt a 19. századi Angliában járunk, aminek én kifejezetten örültem, egy kis skót hatással (khm Lord Maccon), másrészt pedig az írónő stílusa kimondhatatlanul lehengerlő, tényleg nincsenek rá szavak, amit ez a nő művel. 

A könyv előnyére íródik még a remek világfelépítés. Talán először kicsit ijesztőnek tűnik, hogy a főszereplők vérfarkasok vagy éppen vámpírok, de nem kell megijedni, senki sem fog csillogni! (Szegény Edward, ezt sose mossa le magáról!) Ráadásul a természetfelettiek sora kiegészül, annak ellentettjével is, ugyanis a főszereplőnk, Alexia Tarabotti egy lélektelen, aki úgymond egyetlen érintésével hatástalanítja őket. Alexia pedig minden bizonnyal a már korábban említett pozitívumok mellett a könyv sikerének kulcsa. Ő ugyanis az ebben a korszakban a nőktől elvárt viselkedését mintegy félredobva a saját feje után megy. Az illemet betartja, az kétséges, de - sokakkal ellentétben - Alexia az eszét is használja, nem csak össze-vissza beszél. Ami, azt valljuk be, elég sokszor előfordulni, ugyanis a lány a legváratlanabb helyzetekben sem képes tartani  a száját. Valószínűleg ez fogta meg a farkasemberek alfahímjét, Lord Maccont is, ugyanis elég hamar kiderül, hogy kettejük között a vonzalom tagadatlan. Persze Lord Maccont sem ejtették a fejére, a férfi ugyanis - skót és alfa lévén - nem hagyhatja, hogy egy nő kioktassa őt, és ez természetesen rengeteg mulatságos szócsatához vezet minket. És ha már szóba hoztam a humort, azt azért meg kell említenem, hogy Gail Carriger nem fél használni ezt az eszközt, hogy az olvasó még jobban élvezhesse a történetet. Ez egyrészt köszönhető Alexia felvágott nyelvének, vagy éppen a kor szellemét megrontó felháborító eseménysorozatoknak, amelyekbe a nő belekényszerül.

Alexia tehát remekül kialakított karakter volt, egyetlen furcsasága - lélektelen lévén - a túlzott gyakorlatiasság volt, és habár volt romantikus szál mégis az érzelmek háttérbe szorultak. Inkább a szórakoztatás és a kissé túlfűtöttebb, szenvedélyes jeleneteken van a hangsúly, amit egyébként én nem bánok, hiszen ez jobban passzol a főszereplőinkhez. Szóval itt senki ne várjon fehér lovon/ négy lábon érkező megmentőt, mert Alexia bizony minden helyzetben remekül helytáll egymaga is. De azért persze Conallról sem feledkezem meg, nem mintha lehetne, mert ő aztán a szó minden értelmében hatalmas személyiség. Imádnivalóan makacs, igazi alfa és ráadásul skót, ami nálam pluszokat ér. Az ő érzései sokkal nyíltabbak, mint Alexiáé, de hát egy hölgy nyilvánosan, főleg házasság előtt nem mutathat érzelmeket egy férfi iránt, aki ráadásul farkasember, és skót!

A mellékszereplők közül Lyall professzor az, akit szintén megkedveltem, ő a farkasemberek között a bétahím, Conall után a második. Az első részben még nem bontakozik ki annyira, de azért itt is látszik fontos szerepe és kissé szarkasztikus humora. Aki csöppet idegesített, az Alexia családja, főként húgai voltak, illetve még barátnője, Ivy is, aki szintén nem az eszéről volt híres. Na de, ez a kis mellékes igazán megbocsátható volt. 

Összességében tehát a Soulless egy remek nyitókönyv volt, és ha még boldog véget is ért, mindenképpen úgy érzi az ember, hogy muszáj kezébe vennie a folytatást, mert ennyi nem elég belőlük. Ahogy azt mondtam tehát mind a világ megálmodása, mind a humoros szereplők, a helyszín és idő, az utánozhatatlan stílus már külön-külön is megállnák a helyüket, de így együtt teljesen levettek a lábamról. Mindenkinek ajánlom!

Értékelés: 5/5*