A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van… ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.
Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe??
Immáron én is végigértem a Napernyő Protektorátus sorozat eddig megjelent részein, és váltig állíthatom, hogy elégedett vagyok. Gail Carriger stílusa annyira egyedi és szerethető, hogy nem tudok mást adni egyik könyvre sem, mint 5 pontot, még úgy is, ha volt olyan ami nagyon és volt olyan, ami nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet. Most a negyedik részről, a Szívtelenről írom az értékelésemet, hiszen ez az az ominózus kötet, amire már a sorozat minden rajongója tűkön ülve várt. Amit egyébként teljes mértékben átérzek, és így visszagondolva, nagyon szerencsének érzem magam, amiért mondhatni a kezembe pottyantak a megjelent részek (persze a pénztárcám már annyira nem osztozik a véleményemen).
,,Lady Alexia Maccon olyan hölgy volt, aki mindent tökéletesen igyekezett csinálni, avagy sehogy."
Gail könyveiben megvan minden, amit szeretek és elvárok egy könyvtől. Egy szerethető páros, némi romantika (még ha eléggé sajátos módon is), és még a vámpíroktól, vérfarkasoktól és szellemektől sem kell félni, sőt egy teljesen újfajta megvilágításban láthatjuk őket. De persze ezt már mindannyian nagyon jól tudjuk! És azt is, ahogy azt említettem már, hogy az írónő stílusa, nyelvezete és humora, illetve 19. századi London hangulata is bearanyozza a könyvek cselekményét. Annyira, hogy az írónő a Szégyentelenben ismert okokból eléggé elhanyagolta kedvenc alfánkat, Lord Maccont, mégsem éreztem úgy, hogy unalmas lenne a történet. De azért annak örülök, hogy a negyedik kötetre teljes valójában visszatért, és habár a legfontosabb eseményekből valahogy mindig kimarad - átkozott holdtölte! -, ismét nagy számban élvezhetjük morgásait. Az biztos, hogy a jól megírt történet mellet szükség van egy erős főhősnőre is, aki alkalmas arra, hogy ne érezzük egyhangúnak. És Lady Maccon pontosan ilyen! Nyilván nem okozok túl nagy meglepetést, ha azt állítom, hogy Alexiát egyáltalán nem ejtették a fejére. Az alfanő személye körül sokszor még a legnevesebb vezetők is meghunyászkodni kényszerülnek, és habár jó neveltetésének köszönhetően minden szabályt betart (vagy legalább is igyekszik), mégis sokszor bonyolult, és persze kínos helyzetekben találja magát - ahol pedig legyen akármilyen kifinomult hölgy valaki, olykor a szükség törvényt bont, és bizony át kell hágni ezeket a regulákat. Ehhez még vegyük hozzá a nem éppen mindig áldott állapotából (és a farkasemberekkel eltöltött időből) fakadó egyre ingerlékenyebb állapotát, ami miatt csak még parancsolgatóbb és félelmetesebb személyként tekintenek rá, azaz Lady Macconnal bizony nem lehet szórakozni!
Alexiát tehát a 4 kötetben sem kell félteni, még úgy sem, hogy a változatosság kedvéért jelen esetben a farkasok és vámpírok helyett (vagy mellett) a szellemekkel gyűlik meg a baja. Történt ugyanis egy napon, hogy egy szellem látogatja meg a a falkát, és közli velük, hogy valaki meg akarja ölni a királynőt. Alexia lévén nem éppen egy csendes és belenyugvó típus, rögtön a kezébe veszi a váratlan ügy kiderítésének irányítását. Pedig aztán a jelenlegi élete nem mondható nyugodtnak, hiszen terhessége előrehaladott állapota, a kicsi megszületése körüli problémák és egy akaratán kívül vérfarkassá vált kölyök fájdalma is rányomja bélyegét az egyébként sem csendes napjaira. Ez lenne tehát az alapfelállás, ami persze fokozatosan kivirágzik majd, hogy aztán rengeteg fordulatos, megdöbbentő és természetesen humoros élményben legyen részünk.
A Lélektelen óta a szereplők is rengeteg változáson estek át, néha jobban megismerhetünk egy-egy szereplőt, máskor pedig még érezhető, hogy néhányan tartogatnak nekünk a záró kötetben némi meglepetést. Talán a két főszereplő az, akik véleményem szerint nem sokat változtak - mondjuk ők már az első perctől kezdve úgymond kifejlett karakterek voltak. Szegény Lady Maccon maximum csak nagyobb lett. Lord Maccon pedig ugyanaz a mogorva, de szerethető és nagy mackó, izé farkas, aki sosem hátrál meg, ha szenvedélyes érzelmei kimutatásáról van szó. Aminek persze mi nagyon örülünk... Újra és újra meggyőződhetünk arról, hogy mit jelent alfának lenni, nem elég egy erős akaratú, félelmetes személyiség, sokkal többről van itt szó. Őszintén szólva nagyon megszerettem a falka felépítéséről, szabályairól szóló leírásokat. A mellélszereplők közül a 3. kötethez képest Lyall professzor kissé háttérbe szorul, de azért látszik rajta, hogy ő nem az a láthatatlan béta, akinek mutatja magát. Szerencsére Ivyből is kevesebbet kaptunk, aki a múltban már egyre jobban idegsített, habár nagyon úgy tűnik, hogy meglepetéseket is okozhat még Alexia butácska barátnője. Lord Akeldama még mindig az a szereplő, akin nem igazán tudok kiigazodni, de valami miatt nem igazán kedvelem - és ennek semmi köze dőlt betűs túlzásaihoz. Aki valószínűleg a befejező kötetben még kimutatja foga fehérjét, az Madame Lefoux lesz és bizony Floote is.
Elmondhatom tehát, hogy ismét nem kellett unatkoznom az olvasás során, hiszen Gail remekül csűrte-csavarta a szálakat. Kaptunk sok izgalmat, némi intrikát és cselszövést, egy új fakast, Biffyt (akit egyébként nagyon megkedveltem), sok humort és persze az elmaradhatatlan szócsatákat. Mit mondhatnék még... alig várom a befejező könyvet!
Értékelés: 5/5*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése