Franciaország, 1939
Carriveau csendes kis falujában Vianne Mauriac férjétől, a frontra induló Antoine-tól búcsúzik. Nem hiszi, hogy a nácik megszállhatják Franciaországot, ám ez mégis bekövetkezik: menekülő franciák hordái érkeznek, teherautó-konvojok, tankok, az égboltot elsötétítik a repülőgépek, és bombák hullanak az ártatlan áldozatokra. Amikor egy német parancsnok rekvirálja a házát, Vianne a kislányával együtt rákényszerül, hogy egy fedél alatt éljen az ellenséggel. Élelem, pénz és remény nélkül, az egyre növekvő veszélyek közepette kénytelen egyik nehéz döntést hozni a másik után.
Vianne húga, Isabelle lázadó tizennyolc éves, aki az ifjúság nyughatatlan szenvedélyével keres értelmet az életének. Miközben párizsiak ezrei menetelnek a háború ismeretlen borzalmai elől, Isabelle találkozik a partizán Gaëtannal aki hisz abban, hogy a franciák az országhatárokon belül szembeszállhatnak a nácikkal, és szenvedélyesen egymásba habarodnak. Ám amikor a fiú elárulja, Isabelle csatlakozik az Ellenálláshoz, és többé hátra se néz: újra és újra az életét kockáztatja mások megmentéséért.
Kristin Hannah érzékenyen tárja elénk hogyan harcoltak a második világháborúban a nők. A Fülemüle két nővér története, akiket tapasztalataik, ideáljaik, vérmérsékletük és körülményeik elválasztanak egymástól, és mindketten saját veszélyes útjukon indulnak el a túlélés, a szerelem és a szabadság felé a németek által megszállt, háborútól szétszabdalt Franciaországban. E szívszorító regény a lélek erejének és a nők állhatatosságának dicsérete. Olyan könyv, amely mindenkihez szól, és egy életre szóló élményt nyújt.
A New York Times bestseller-listáján szereplő szerző, Kristin Hannah huszonkét regényt írt. Az ügyvédből lett írónő fiával és férjével az Egyesült Államok északnyugati partvidékén és Hawaiin él.
Könyv adatai
Kiadó: Park Kiadó
Megjelenés: 2017. február 8.
Eredeti megjelenés: 2015
Eredeti megjelenés: 2015
Oldalszám: 542
Fordító: Farkas Krisztina
ISBN: 9789633552391
A kék kabátos lány után még nem tudtam elengedni a 2. világháborús témát, ezért ismét ebben a körben keresgéltem. Így találtam rá Kristin Hannah Fülemüléjére, ami Franciaország helyzetét mutatja be a háború, a német megszállás alatt.
Míg A kék kabátos lány mindössze néhány napot ragadott ki a háborúból, addig a Fülemüle a kezdetektől fogva a háború végéig nyújt betekintést ezekbe a szörnyű időkbe. Lényegében egy testvérpár, Vianne és Isabelle nem mindennapi küzdelmeiről szól a történetünk. Hamar kiderül az olvasó számára, hogy a lányok nem állnak túl közel egymáshoz, édesanyjuk meghalt, apjuk pedig az első világháború után hazatérve megváltozott, inni kezdett, és eltaszította őket magától. A lányok ezután nem sokkal eltávolodtak egymástól, Vianne férjhez ment, szült egy kislányt, Isabelle pedig egyik bentlakásos iskolából a másikba került. Mondhatnám, hogy a háború kitörése hamar megváltoztatta a helyzetüket, közelebb hozta őket egymáshoz, azonban sajnos ez nem lenne igaz, legalábbis sok időnek kell eltelnie ahhoz hogy a lányok levetkőzzék a múltjukat, hogy felejtsenek. Vianne-nek és Isabelle-nek nemcsak a németekkel, de saját magukkal (és olykor egymással) is egyfajta háborút kell vívniuk, a történetük állandó félelem, bűntudat, megbocsátás és nehéz döntések sorozata, amiben a múltjuk elengedése is nagy mértékben szerepet játszik.
Vianne és Isabelle története felváltva tárul az olvasó elé, útjuk olykor keresztezi egymást, de legtöbbször külön utakon járnak. A könyv elején Vianne és férje búcsújába pillanthatunk bele, Antoine háborúba indul, otthon hagyva feleségét és lányát, Sophie-t. Ezután nem sokkal megérkeznek a németek, és ahogy a fülszövegből is kiderül, egy német katona költözik be hozzájuk. Egy kis ideig Isabelle is náluk marad, de aztán elkerül Párizsba, és onnantól kezdve mindkét lány megkezdi a saját küzdelmét a háborúban. A két lány különbözőbb nem is lehetne egymástól, Isabelle a fiatalabb, a lázadó, aki soha nem tudja tartani a száját, tettre kész a megszállók ellen. Vianne visszafogottabb, a férje nélkül tehetetlennek érzi magát, a félelem és a lánya miatti aggodalom óvatosságra inti őt.
Isabelle tehát Párizsba költözik, ahol lehetősége lesz csatlakozni az Ellenálláshoz, egyre veszélyesebb feladatokat végrehajtva. Kezdetben szívesebben olvastam az ő részeit, hiszen az elképesztő bátorsága és elszántsága teljesen lenyűgözött, ő is egy olyan nagyszerű ember volt a háborúban, aki saját életét kockáztatva hihetetlen tetteket vitt véghez. Ő a fény az alagút végén típusú karakter, akiről szívesen és hálával teli szívvel olvashatunk, mert ez azt jelentette, hogy a legkegyetlenebb világban is lehet embernek maradni, még ha rettentően nehéz is. És persze nemcsak ő, hanem sokan mások is, akik az Ellenállás tagjai voltak. Isabelle történetében egy kis reménysugárként a szerelem is felüti a fejét, ami egy picit enyhített a sok nehézségen, és valahogy segített neki a túlélésben.
Vianne már egy más típusú személyiség, ő nagyon messziről indul ebben a háborúban. Persze ott a tény, hogy van egy lánya, akit fel kell nevelnie, aki miatt óvatosnak kell lennie, másrészről pedig, a beköltözött katona is kedvesen bánik velük, ezért úgy gondolja, hogy nem olyan rossz a helyzet. Persze valahol mélyen érzi, hogy csak sejtései lehetnek arról, hogy mit csinál a parancsnok, amikor nincs otthon, hogy amíg ők éheznek Sophie-val (és mindenki más az országban), a férfi degeszre eszi magát, és azt sem tudhatja, mi a szerepe a zsidók üldözésében. Az is tény persze, hogy sok mindent tesz értük a férfi, többféleképpen is megmenti őket, és néha tényleg nem katonának, ellenségnek látja az olvasó, hanem szimplán egy másik embernek. Természetesen Vianne szeme is kinyílik előbb-utóbb, főleg amikor már a kegyetlenségüket nem tudják takargatni a megszállók, és olyan szörnyű események történnek, hogy benne is megmozdul valami, és ténylegesen beszáll a háborúba németek ellen. Azt muszáj megemlítenem, hogy én egy pillanatig sem ítélkeztem Vianne felett. Igen, ő nem tudott olyan bátor lenni már az elején, mint a húga volt, a félelem, a férje hazavárása és a lánya miatti aggódás minden döntését meghatározta, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé volt jó ember. Valószínűleg ilyen időkben ez volt a jellemzőbb "embertípus", és az igazság, hogy ez sokkal valóságosabbnak hatott számomra.
Vianne és Isabelle tehát egy nem mindennapi testvérpár, mindkettőjüket gyökeresen megváltoztatta a háború, a karakterük sokat fejlődött az évek alatt. Isabelle hirtelensége, túlzott vakmerősége egy idő után átalakul, és lenyugszik, Vianne pedig túllép félelmein, és felveszi a kesztyűt. A háborús helyzet, a megszállás leírására szavak nincsenek, rettenetesen kegyetlen és szívszorító volt, a katonák brutalitása, a nélkülözés, az éhezés, a hideg telek és forró nyarak, a deportálások, az elfordított fejek és lesütött szemek. Úgy éreztem az olvasás alatt, hogy a háború egy kitűnő helyszín arra, hogy a kegyetlen emberek kiéljék a legsötétebb vágyaikat, és mindez egyre durvábbá vált, ahogy a németek érezték a vesztüket. Annak kifejezetten örültem, hogy részese lehettünk a felszabadításnak is, mert ez a kis öröm reményt adott arra, hogy jobb lesz ezután. Az utolsó fejezeteket végigpityeregtem, megszakadt a szívem, de tudtam, hogy egy ilyen történhetnek nem lehet igazán jó vége, hiszen a háború mindenkin nyomot hagyott.
A Fülemüle egy testvérpár küzdelmein keresztül mutatja be a második világháború borzalmait, a mai - háborút meg nem élt - ember számára ismeretlen rettegést és küzdelmet, de az elképesztő bátorságot is. Bepillantást nyerhetünk abba, hogy míg a férfiak elmentek harcolni a hazájukért, addig az otthon maradt nők (anyák, testvérek, barátnők és nem utolsó sorban gyerekek) élete miként folytatódott, milyen hatalmas küzdelmet folytattak magukért, a családjukért, másokért, és persze azért is, hogy maradjon valamiféle otthonuk, ahova a szerencsés férjek, apák, testvérek hazajöhetnek. Az írónő stílusa nagyon megfogott, talán azért is érintett olyan mélyen ez a könyv, mert úgy éreztem, hogy én is együtt élek a szereplőkkel. Vianne és Isabelle mindketten másként vették ki a részüket a háborúból, de annyi biztos, hogy mindketten elképesztő bátorságról tettek tanúbizonyságot. Olyan könyv ez, ami ha még napokkal az olvasás után is eszembe jut, összeszorul a mellkasom, és kifolyik a könnyem. Szerintem érdemes mindenkinek egyszer az életében sort keríteni rá.
Míg A kék kabátos lány mindössze néhány napot ragadott ki a háborúból, addig a Fülemüle a kezdetektől fogva a háború végéig nyújt betekintést ezekbe a szörnyű időkbe. Lényegében egy testvérpár, Vianne és Isabelle nem mindennapi küzdelmeiről szól a történetünk. Hamar kiderül az olvasó számára, hogy a lányok nem állnak túl közel egymáshoz, édesanyjuk meghalt, apjuk pedig az első világháború után hazatérve megváltozott, inni kezdett, és eltaszította őket magától. A lányok ezután nem sokkal eltávolodtak egymástól, Vianne férjhez ment, szült egy kislányt, Isabelle pedig egyik bentlakásos iskolából a másikba került. Mondhatnám, hogy a háború kitörése hamar megváltoztatta a helyzetüket, közelebb hozta őket egymáshoz, azonban sajnos ez nem lenne igaz, legalábbis sok időnek kell eltelnie ahhoz hogy a lányok levetkőzzék a múltjukat, hogy felejtsenek. Vianne-nek és Isabelle-nek nemcsak a németekkel, de saját magukkal (és olykor egymással) is egyfajta háborút kell vívniuk, a történetük állandó félelem, bűntudat, megbocsátás és nehéz döntések sorozata, amiben a múltjuk elengedése is nagy mértékben szerepet játszik.
Vianne és Isabelle története felváltva tárul az olvasó elé, útjuk olykor keresztezi egymást, de legtöbbször külön utakon járnak. A könyv elején Vianne és férje búcsújába pillanthatunk bele, Antoine háborúba indul, otthon hagyva feleségét és lányát, Sophie-t. Ezután nem sokkal megérkeznek a németek, és ahogy a fülszövegből is kiderül, egy német katona költözik be hozzájuk. Egy kis ideig Isabelle is náluk marad, de aztán elkerül Párizsba, és onnantól kezdve mindkét lány megkezdi a saját küzdelmét a háborúban. A két lány különbözőbb nem is lehetne egymástól, Isabelle a fiatalabb, a lázadó, aki soha nem tudja tartani a száját, tettre kész a megszállók ellen. Vianne visszafogottabb, a férje nélkül tehetetlennek érzi magát, a félelem és a lánya miatti aggodalom óvatosságra inti őt.
Isabelle tehát Párizsba költözik, ahol lehetősége lesz csatlakozni az Ellenálláshoz, egyre veszélyesebb feladatokat végrehajtva. Kezdetben szívesebben olvastam az ő részeit, hiszen az elképesztő bátorsága és elszántsága teljesen lenyűgözött, ő is egy olyan nagyszerű ember volt a háborúban, aki saját életét kockáztatva hihetetlen tetteket vitt véghez. Ő a fény az alagút végén típusú karakter, akiről szívesen és hálával teli szívvel olvashatunk, mert ez azt jelentette, hogy a legkegyetlenebb világban is lehet embernek maradni, még ha rettentően nehéz is. És persze nemcsak ő, hanem sokan mások is, akik az Ellenállás tagjai voltak. Isabelle történetében egy kis reménysugárként a szerelem is felüti a fejét, ami egy picit enyhített a sok nehézségen, és valahogy segített neki a túlélésben.
"– Még soha nem láttam a tiédnél beszédesebb arcot. A szemed minden gondolatodat és érzésedet elárulja. Nem vetted észre, hányszor említetted őt nekem? – Tényleg? Pedig azt hittem, sikerült eltitkolnom. – Ez tulajdonképpen annyira kedves. Segít, hogy ne felejtsem el, miért is harcolunk. Hogy egyszerű dolgokról van szó: egy lányról, egy fiúról és a jövőjükről. – Arcon csókolta Isabelle-t. Aztán ezt suttogta: ‒ Ő is emleget téged."
Vianne már egy más típusú személyiség, ő nagyon messziről indul ebben a háborúban. Persze ott a tény, hogy van egy lánya, akit fel kell nevelnie, aki miatt óvatosnak kell lennie, másrészről pedig, a beköltözött katona is kedvesen bánik velük, ezért úgy gondolja, hogy nem olyan rossz a helyzet. Persze valahol mélyen érzi, hogy csak sejtései lehetnek arról, hogy mit csinál a parancsnok, amikor nincs otthon, hogy amíg ők éheznek Sophie-val (és mindenki más az országban), a férfi degeszre eszi magát, és azt sem tudhatja, mi a szerepe a zsidók üldözésében. Az is tény persze, hogy sok mindent tesz értük a férfi, többféleképpen is megmenti őket, és néha tényleg nem katonának, ellenségnek látja az olvasó, hanem szimplán egy másik embernek. Természetesen Vianne szeme is kinyílik előbb-utóbb, főleg amikor már a kegyetlenségüket nem tudják takargatni a megszállók, és olyan szörnyű események történnek, hogy benne is megmozdul valami, és ténylegesen beszáll a háborúba németek ellen. Azt muszáj megemlítenem, hogy én egy pillanatig sem ítélkeztem Vianne felett. Igen, ő nem tudott olyan bátor lenni már az elején, mint a húga volt, a félelem, a férje hazavárása és a lánya miatti aggódás minden döntését meghatározta, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé volt jó ember. Valószínűleg ilyen időkben ez volt a jellemzőbb "embertípus", és az igazság, hogy ez sokkal valóságosabbnak hatott számomra.
Vianne és Isabelle tehát egy nem mindennapi testvérpár, mindkettőjüket gyökeresen megváltoztatta a háború, a karakterük sokat fejlődött az évek alatt. Isabelle hirtelensége, túlzott vakmerősége egy idő után átalakul, és lenyugszik, Vianne pedig túllép félelmein, és felveszi a kesztyűt. A háborús helyzet, a megszállás leírására szavak nincsenek, rettenetesen kegyetlen és szívszorító volt, a katonák brutalitása, a nélkülözés, az éhezés, a hideg telek és forró nyarak, a deportálások, az elfordított fejek és lesütött szemek. Úgy éreztem az olvasás alatt, hogy a háború egy kitűnő helyszín arra, hogy a kegyetlen emberek kiéljék a legsötétebb vágyaikat, és mindez egyre durvábbá vált, ahogy a németek érezték a vesztüket. Annak kifejezetten örültem, hogy részese lehettünk a felszabadításnak is, mert ez a kis öröm reményt adott arra, hogy jobb lesz ezután. Az utolsó fejezeteket végigpityeregtem, megszakadt a szívem, de tudtam, hogy egy ilyen történhetnek nem lehet igazán jó vége, hiszen a háború mindenkin nyomot hagyott.
A Fülemüle egy testvérpár küzdelmein keresztül mutatja be a második világháború borzalmait, a mai - háborút meg nem élt - ember számára ismeretlen rettegést és küzdelmet, de az elképesztő bátorságot is. Bepillantást nyerhetünk abba, hogy míg a férfiak elmentek harcolni a hazájukért, addig az otthon maradt nők (anyák, testvérek, barátnők és nem utolsó sorban gyerekek) élete miként folytatódott, milyen hatalmas küzdelmet folytattak magukért, a családjukért, másokért, és persze azért is, hogy maradjon valamiféle otthonuk, ahova a szerencsés férjek, apák, testvérek hazajöhetnek. Az írónő stílusa nagyon megfogott, talán azért is érintett olyan mélyen ez a könyv, mert úgy éreztem, hogy én is együtt élek a szereplőkkel. Vianne és Isabelle mindketten másként vették ki a részüket a háborúból, de annyi biztos, hogy mindketten elképesztő bátorságról tettek tanúbizonyságot. Olyan könyv ez, ami ha még napokkal az olvasás után is eszembe jut, összeszorul a mellkasom, és kifolyik a könnyem. Szerintem érdemes mindenkinek egyszer az életében sort keríteni rá.
Értékelés: 5/4,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése