Oldalszám: 208
ISBN: 9789634992578
 |
Mafalda kilenc éves, nagy, vastag, sárga keretes szemüveget visel, és kívülről fújja Italo Calvino művét, A fára mászó báró kalandjait. Elszökik a tanárai elől, és felmászik az iskola bejáratánál álló cseresznyefára Ottimóval, hűséges, tarka macskájával együtt, aki mindenhová követi. Arról álmodozik, hogy egyszer majd felköltözik erre a fára, ám néhány hónap múlva nem fogja már látni, mert a szeme fénye napról napra kihunyóban van: lassacskán megvakul. Kíváncsi kislány, és megrémíti az a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni, mint például megszámolni a csillagokat vagy épp focizni Filippóval, az iskola legrosszabb gyerekével, aki csak vele hajlandó szóba állni. A családja és a barátai segítségével Mafalda megérti, hogy másképpen is lehetséges látni. A virágok illatából megtanulja megmérni a távolságot, amely a cseresznyefától elválasztja, és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki, és amelyeket továbbra is tud csinálni. Ez a kis Mafalda története, de egyúttal Paola Perettié is, a magával ragadó erővel bíró írónőé, aki meg akarta írni az első regényét, amikor megtudta, hogy súlyos szembetegsége van. Ez a könyv megtanít látni azt, ami még nincs, és harcolni az álmainkért.
A könyv borítója fogott meg elsőként, amikor rákerestem Paola Peretti könyvére, szerintem valami elképesztően gyönyörű. Aztán ahogy elolvastam a fülszöveget, egyértelműen felkeltette az érdeklődésemet, hiszen egy nagyon nehéz témát dolgoz fel, és mindezt gyerekekhez szólva egy kislány szemszögén keresztül, úgyhogy nagyon kíváncsivá tett, hogy mit fog kihozni belőle az írónő.
A történetünk főszereplője Mafalda, aki mindössze 9 éves, mégis hatalmas teherrel kell szembenéznie, az ő szörnye, a legnagyobb félelme ugyanis nem az ágya alatt bújik meg, hanem napról napra közelít felé visszafordíthatatlanul: a kislány ugyanis nagyon rosszul lát, és bizony már rettenetesen kevés idő (csupán néhány hét) kell hozzá, hogy végleg megvakuljon. Ettől függetlenül amikor megismerjük őt, még a körülményekhez képest normális életet él, iskolába jár, és terveket sző: listát készít arról, amiket meg szeretne tenni még addig, míg végleg elveszíti a szeme világát, sokat olvas, vagy éppen focizni szeretne az osztálytársaival.
Mafalda egy nagyon szerethető kislány, aki igyekszik mindent megtenni azért, hogy normálisan élhessen. Talán mivel még nagyon fiatal, a gyermekekre jellemző derűlátással rendelkezik, nem fordul be, hanem próbálja kihasználni azt az időt, amikor még lát. Persze a súly a vállán nehéz, túlságosan is, érzékeli a szülei aggodalmát, közben ő is meg-megretten a jövőtől, a legjobban pedig az fáj neki, hogy az osztálytársai, barátai elfordultak tőle, hiszen nem igazán tudják kezelni a majdnem vak kislány társaságát. Szerencsére aztán mégiscsak barátra lel elsőként egy felnőtt személyében, Estelláéban, aki az iskola portása, és rengeteg dolgot tanácsol neki. Utána pedig egy olyan barátra is szert tesz, akire elsőként nem is gondolt volna, csak miután a kezdeti előítéleteit le tudta vetkőzni. Ő pedig nem más, mint Filippo, aki az osztály "rossz fiúja", mégis közeledni kezd Mafaldához. Érdekes volt, ahogy megmutatta az írónő, hogy az emberek mindig okozhatnak meglepetéseket, hiszen Mafalda régi barátnője elfordult tőle, míg egy olyan személy, akire a kislány nem is gondolt volna, barátkozott vele.
Számomra mindig érdekes, hogy miként oldja meg az adott szerző, amikor egy nehéz témát tálal fel gyerekeknek, hiszen - valljuk be - nincs könnyű dolguk. Akár gyászról, vagy jelen esetben egy súlyos betegségről van szó, nem könnyű átadni ezeket a témákat gyerekeknek úgy, hogy reális legyen, de azért mégse túl lehangoló. Nos, én úgy gondolom, hogy Paola Perettinek sikerült megtartani ezt az egyensúlyt, hiszen Mafalda betegsége miatt egyértelműen megvolt az alapvető melankolikus hangulat, de volt benne egyfajta pozitív életszemlélet is, ami egyrészt köszönhető Mafalda gyermeki szívének, és igen, Estella karakterének is. Nagyon-nagyon szerettem Mafalda és Estella kapcsolatát, azt, ahogy a kezdeti beszélgetéseik miként alakultak át mély barátsággá, a kettejük közötti kötődés és szeretet csodálatosan volt megírva. Estella rengeteg tanáccsal és jóindulatú útmutatással látta el a kislányt, aki talán sok mindent nem is értett elsőre, de aztán sikerült meglátnia az értelmüket, és végül megfogadni őket, átértékelni az életét.
Nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, ami egyrészt rendkívül szívszorító volt a tudattal, hogy Mafalda előbb-utóbb elveszti a látását, és ezen nem lehet változtatni. Mafalda nem hetekben, napokban számolt vissza, hanem abban, hogy milyen távolságban látja az iskola cseresznyefáját, és ahogy haladtunk előre a fejezetekkel úgy lett egyre kevesebb ez a távolság. Nem tudom miért, de ez valahogy még fájdalmasabbá tette számomra az olvasást. Másrészt viszont rendkívül tanulságos is a történet, hiszen itt ez a kislány, aki végül - leginkább Estella életigenlő tanácsainak hála - megtanulja, hogy miképpen fogadja el a helyzetet rendkívüli erőről téve tanúbizonyságot. Ezt a könyvet én szívből ajánlom felnőttnek és gyermeknek egyaránt, mert bár nem könnyű a téma, de mégis rengeteg tanulságot hordoz magában: a család, a barátság fontossága, hogy azok az emberek lesznek mellettünk a legnagyobb bajban is, akik igazán számítanak, és talán lehet másként is tekinteni a világra, nem csak a szemünkkel.
NYEREMÉNYJÁTÉK
“A mono no avare magyarázza a japánok vonzódását a mulandó dolgok, például a cseresznyevirágzás iránt, amiben kétféle érzés keveredik: a virágok szépsége miatt érzett csodálatba enyhe szomorúság vegyül, amiért olyan hamar véget ér a virágzás.”
09.21. Csak olvass!
09.23. Veronika's Reader Feeder
09.25. Könyvvilág
09.27. Könyv és más
09.29. Sorok között
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése