„Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.”
Te vajon hiszel a karácsony csodájában? Hiszel a zöld fenyő varázsában?
Ránézek anyura, aki könnybe lábadt szemmel tekint végig a csupasz lakáson. Az én lakásomon! Ahova épp most költöztem be! Anyu segített felpakolni a dobozokat és bőröndöket az új otthononba, a bútorokat már korábban elhoztuk. Most pedig elmegy és végre kezdődhet az igazán felnőtt életem. Ismét ránézek, most már nem tudja visszatartani a könnyeit.
- Ugyan már, hiszen alig 40 kilométerre költöztem csak el, bármikor eljöhetsz vagy én mehetek hozzátok. Ráadásul nemsokára karácsony, azt mindenképpen veletek töltöm.
- Hát ez az, miért kellett pont karácsony előtt eljönnöd?
Elnyomok egy sóhajt. Sokat beszéltünk a költözésről az elmúlt időben, de úgy tűnik, nem értette meg az indokaimat. 26 éves vagyok, épp ideje volt már elköltöznöm és önállósodnom, még akkor is, ha egyedülálló vagyok. A szüleimnek ez furcsa, hiszen ők 20 éves koruk óta együtt élnek, előtte a szüleivel laktak, nem értik, hogy miért akarok én egyedül élni. Nem értik, hogy önálló és szabadabb akarok lenni, aki felelős a saját életéért. Végre van egy lakásom (igaz csak albérlet egy társasházban), amit úgy rendezek, ahogy én akarok, úgy jövök-megyek, ahogy szeretnék, minden boldog pillanatával és persze nehézségeivel, de csak az enyém.
Valamit láthat anyu az arcomon, mert vesz egy mély lélegzetet mielőtt megszólal.
- Ne haragudj Anna, nem akarom elrontani ezt a boldog pillanatot, viszont most már tényleg mennem kell.
Gyorsan megölel és a következő pillanatban már ott sincs. Valószínűleg jól kisírja magát a kocsiban. Megjegyzem magamban, hogy esete mindenképpen hívjam fel.
Körbenézek a lakáson és izgatottság lesz úrrá rajtam, itt az ideje berendezkedni!
1 óra múlva már nem vagyok annyira lelkes, de azért rendületlenül csinálom a pakolást, takarítást, rendezkedést. Este aztán kimerülten rogyok le a kanapémra, már egy gyufaszálat is képtelen lennék arrébb tenni, annyira elfáradtam. Ennek ellenére elégedetten nézek végig a lakáson, ami még közel sincs kész, mégis annyira jó érzés látni, ahogy egyre több életet lehelek a lakásomba. Később még felhívom anyut, aki hallhatóan jobban van, majd már csak egy gyors zuhanyra van energiám és bedőlök az ágyamba.
A következő napok hasonlóan telnek, munka után hazaérek, folytatom a pakolást és örömmel látom, hogy egyre otthonosabbá válik kis lakásom. Amikor minden doboz kiürül és a tárgyak a helyükre kerülnek, elkezdek hangolódni a karácsonyra is és a korábban megvásárolt díszeket kipakolom, hogy azzal tegyem még hangulatosabbá a lakást. Éppen a bejárati ajtóra aggatom a kopogtatót, amikor kinyílik a szembe szomszédom ajtaja. Kicsit meg is ijedek, mert még sosem találkoztam egyetlen szomszéddal sem.
- Milyen cuki kis dísz - hallom a hátam mögül egy férfi hangját, a cuki jelzőt egyértelműen szarkasztikusan használva.
Megfordulok és egy nagyjából velem egykorú srácot pillantok meg, aki felvont szemöldökkel méregeti a díszemet. Nem fogom megadni neki az örömet, hogy összezavarjon, úgyhogy a legvidámabb hangomom kijelentem: -Ugye? Szerintem is. Ráadásul akciósan vettem.
Összezavarodva pillant bájosan mosolygó arcomra, de aztán valószínűleg leesik neki, hogy ugratom, mert valódi mosoly terült el egyébként is helyes arcán. Ajjajj, ez egy olyan fegyver, ami elől nem sok nő tud elmenekülni.
Felém nyújtja a kezét.
- Gondolom te vagy az új szomszéd. Ákos vagyok.
Kicsit ideges leszek, de azért megrázom a kezét.
- Anna.
Csak ennyire futja.
Ismét rámvillantja mosolyát, mintha tudná, hogy zavarban vagyok.
Jobb lesz ha lezárom ezt az egészet, mielőtt még valami hülyeséget mondok vagy teszek.
- Nos, akkor még biztosan találkozunk.
Sietősen összeszedek minden kelléket és szinte az orrára csapom az ajtót. Ezután eltelik jó néhány perc, mire le tudom nyugtatni zakatoló szívemet.
A következő napokban nem találkozom Ákossal, az életem visszacsöppen a “megszokott” munka és otthoni rendezkedés egyvelegébe.
Egyik nap végre hazaérek az egyik kezemben a bedobozolt műfenyővel a másikban pedig a vacsorára vásárolt alapanyagokkal. Alig várom, hogy beérjek a lakásba, mert nagyon nehéz a két csomag együtt, ráadásul a táskám is túlságosan meg van pakolva. Persze pont az ajtóm előtt dönt úgy, hogy feladja a szolgálatait és leszakad az egyik füle, aminek köszönhetően a tartalma szanaszét esik a földön. Hát ez remek!
Gyorsan beviszem a fát a lakásba, majd mire visszaérek, Ákost látom meg, ahogy szedegeti össze a táskám tartalmát.
- Ó, nagyon köszönöm, de nem kellett volna.
Amikor meglát, elmosolyodik.
- Ugyan, semmiség.
Mire bármit válaszolhatnék, megkerül és beviszi a lakásomba a vásárolt dolgokat. Mire utolérem, kérdő pillantásával találom szemben magam.
- Tedd csak nyugodtan a konyhapultra. És köszi még egyszer.
Nem válaszol, helyette rögtön a lakást kezdi el tanulmányozni.
- Húha, itt aztán beköszöntött a karácsony.
Körbenézek én is, és meg kell állapítanom, hogy valóban kitettem magamért, ami a dekorációt illeti. A kedvencem a könyvespolcom, amin végigvezettem egy fényfüzért és itt-ott hógömböket helyeztem el, amiket egyébként nagyon szeretek. De fényből jutott az erkélyre és a szobámban lévő szekrényre is. Már csak a karácsonyfa hiányzott. Mintha Ákos a gondolataimba olvasna, hirtelen felém fordul.
- Mi van a dobozban?
- A karácsonyfa. Most terveztem összerakni és feldíszíteni.
- Nahát, pedig te egy élő karácsonyfa párti típusú lánynak tűntél. És hogyhogy már fel is díszíted, nincs túl korán hozzá?
Na igen, a klasszikus kérdések.
- Valóban, a szüleimnél mindig igazi fenyő van, de egy lakásban szerintem praktikusabb egy kisebb műfenyő, amit minden évben elővehetek, ráadásul nincs is annyi gond vele. És azért díszítem fel most, mert abban egyetérthetünk, hogy a várakozáshoz hozzátartozik a díszítés, mindenki kirakja a fényeket, égeti az adventi gyertyákat, de a fát csak 24-én állítja fel a legtöbb ember. Holott szerintem pont a legszebb dísze az ünnepnek maga a karácsonyfa, akkor miért csak abban a három napban csodáljuk, hogy aztán a két ünnep között már senkit se érdekeljen, majd január elején már szedjük is le. Ha most felállítom, legalább már a karácsony előtti hetekben is gyönyörködhetek benne és még hangulatosabb lesz a várakozás.
Na jó, lehetséges, hogy túllőttem a célon és túlságosan előjött belőlem a lelkes karácsonyi énem, aki imádja nem csak az ünnepet, hanem az előtte lévő időszakot is.
Azt hittem Ákos kinevet majd, de helyette elgondolkodó arccal pillantott rám. Végül nem reagál a kifakadásoma.
-És most fogod feldíszíteni? - mindössze ennyit kérdez.
- Aha, úgy terveztem. Van kedved segíteni?
Oké, fogalmam sincs, hogy ezt most miért mondtam. Talán azért, mert a fadíszítés egész életemben egy családi, közös program volt és fura lenne egyedül csinálni. Vagy csak egyszerűen jól érzem magam Ákos társaságában és nem akarom, hogy elmenjen. Persze nyilván van jobb dolga, mint a fura, karácsonyrajongó szomszédjával karácsonyfát díszíteni, így már épp visszamondtam volna a kérdést, amikor meglepő válasszal rukkol elő:
- Oké.
- Oké. Gyorsan elpakolom a vásárolt ételeket és nekiláthatunk. Addig esetleg kibontanád a dobozt?
- Persze.
Adok neki egy ollót és míg ő nekilát kivarázsolni a fát a dobozból, én a konyhába sietek elpakolni. Oké, nyugalom, ne hagyjuk, hogy kínos legyen!
Míg elpakolok, igyekszem rendezni a gondolataimat, így mire visszaérek a nappaliba, már sokkal nyugodtabb vagyok. Ákos épp a talpat szereli össze, a fa részei mellette hevernek. Uhh, még hogy a műfenyő nem hullajt leveleket!
Letelepedem Ákos mellé és egy ideig csendben dolgozunk, összerakjuk a fát és beállítjuk a talpba, majd elkezdjük széthúzogatni az ágakat. Legszívesebben betennék egy kis karácsonyi zenét a háttérbe, de nem akarok túllőni a célon. Ráadásul anélkül is kellemes, szinte már meghitt a hangulat. Végül azért mégiscsak győz a kíváncsiságom és megtörtöm a csendet.
- Merre dolgozol?
Megint az a mosoly!
- Informatikus vagyok. Jajj, ez egy olyan információ, amivel nem tudok túl sokat kezdeni, a számítógépek, az informatika világa nekem egy nagy sötét lyuk. De valami azért mégiscsak megragad a fejemben és rögtön rávigyorgok.
- Szóval kocka vagy?
Ha azt hittem, hogy zavarba hozom, hát nagyot tévedtem. Halkan felnevet és bizony az ő arcán is megjelenik egy ördögi vigyor.
- Egy szexi kocka, nem igaz?
Erre nem igazán tudok mit felelni, mert valljuk be, igaza van. Neki is feltűnik a hallgatásom, de ahelyett, hogy cikizne, segítő kezet nyújt.
- Téged a könyvek érdekelnek?
A könyvespolcra mutat, amin már most temérdek könyv csücsül, pedig csak pár hete lakok itt.
- Igen, nagyon szeretek olvasni.
És még enyhén fogalmaztam, az olvasás a mindenem, de ezt nem szoktam idegenek orrára kötni, mert sokan nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel az információval. Általában feszengeni kezdenek, mert engem egy olyan dolog hoz izgalomba, amit a legtöbben unalmasnak találnak, vagy csak azért feszültek, mert szégyellik magukat amiatt, hogy ők nem olvasnak, esetleg rettegnek, hogy rájuk akarok tukmálni valamit. Ne adj' isten elkezdem sorolni a kedvenceimet! Persze ez sosem történne meg, mert ha egy másik könyvmollyal találkozom, természetes szívesen beszélgetek velük könyvekről, de ha valaki nem szeret olvasni, tiszteletben tartom a határait.
Kíváncsian várom Ákos reakcióját, de sikerül meglepnie.
- Király.
Csak ennyit mond, de én máris sokkal jobban érzem magam tőle. Igyekszem nem sokat morfondírozni azon, hogy miért jelent ilyen sokat a pozitív válasza.
Egy ideig megint csendben dolgozunk, de aztán csak előkerülnek a kérdések is, halkan beszélgetünk a gyerekkorunkról, munkánkról (igyekszem úgy tenni, mintha érteném az övét, de kit akarok átverni?), hobbikról, és kiderül, hogy igazán sok közös van bennünk. Ákos folyamatosan mosolyog, mintha szórakoztatónak találna, csak remélni merem, hogy nem nevetséges módon, inkább aranyosan.
Egy idő után a díszek is előkerülnek. Egyszínű gömböket vettem, de azért akad köztük egy-két könyves tematikájú is. Ákos megnézi őket, mosolyog magában, de nem tesz rájuk megjegyzést.
Persze én tovább kíváncsiskodom.
- És hazamész karácsonyra vagy idejön a családod?
Ákos megmerevedik és rájövök, lehet hiba volt feltennem ezt a kérdést, hiszen szinte semmit nem tudok róla. Lehet rosszban van a szüleivel, akik esetleg elváltak vagy még rosszabb.
Már azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, de végül mégiscsak megtöri a csendet.
- Nem, külön töltjük a karácsonyt, a szüleim minden évben elutaznak.
Ennek hallatán felébred bennem valami ősi vad érzés, még a kezemben lévő dísz is koppan a padlón, ahogy kifakadok.
- Hogy micsoda? Az nem lehet! Karácsonykor senki nem lehet egyedül!
Ákost meglepi a reakcióm és kissé morcosan válaszol.
- És mégis ki mondja ezt?
- Cindy Lou, az összes karácsonyi film, az univerzum. Én!
- Ki a fene az a Cindy Lou?
Elhessegettem a kérdést.
- Az nem fontos. A lényeg, hogy nem szabad egyedül lenned az ünnepek alatt.
-Nyugodj meg, jó? 24-én velük leszek, ajándékozunk, elmegyünk étterembe... A meglepett sikkantásomra elhallgat, majd amikor látja, hogy nem szólok semmit, folytatja.
- Este hazajövök és itt leszek a lakásomban. Ne nézz így rám, elvagyok, minden évben ez van, dolgozgatok, nézek béna filmeket, a nap eltelik ugyanúgy, mint bármelyik másik.
Ahogy ezt sorolja, hirtelen magam előtt látom, ahogy rendelt kaját eszik, kapcsolgatja a tévét, ahol aztán nem talál semmi kedvérevalót és magányosan bámul ki az ablakon.
Na jó, lehetséges, hogy túlzásba estem kissé, hiszen alig ismerem őt, de én tényleg hiszek abban, hogy a karácsonyt a szeretteinkkel tölteni a legjobb.
Várakozóan néz rám, kíváncsi, hogy meg tudott-e győzni. De az az igazság, hogy csak szomorú lettem tőle.
- Ez az egész annyira...
- Annyira mi?
- Magányos - alig hallhatóan mondom ki, de máris megbánom, mert látom, hogy szíven ütötte. Rögtön felugrik és védekező állásba helyezkedik.
- Hát ez remek. Most aztán jól megmondtad, nem igaz? Hogy jössz ahhoz hogy beleszólj az életembe úgy, hogy alig ismersz? Tudod mit? Én próbáltam kedves lenni veled és így hálálod meg.
- Te meg miről beszélsz?
- Arról, hogy láttam, hogy sokat vagy egyedül és gondoltam jó fej leszek és nyújtok némi társaságot, erre te rögtön letámadsz!
Elkerekedik a szemem, micsoda arcátlan egy seggfej!
- Én nem kértem, hogy jótékonykodj felettem, nagyon jól elvoltam nélküled, és egyáltalán nem támadtalak le. De ha annak érzed, lehet azért van, mert tényleg ez az igazság!
Na most aztán átléptem egy határt, látom, ahogy megmerevedik, a szeme villámokat szór.
- Az igazság! Tudod, mi az igazság? Jössz itt ezzel a szar szöveggel a karácsonyról, kirakod a fényeket mindenhova, de tudod mit gondolok? Hogy csak azért teszed, hogy így ellensúlyozd a benned lévő űrt, amit ezzel a giccsparádéval akarsz kitölteni. Mert tényleg nagyon szép a lakásod, de mégis ki az aki látja? Mert én biztosan nem láttam egyetlen vendéget sem, amióta itt laksz. Hol vannak a barátaid, a pasid vagy bárki, hm? Ki látja mindezt?
Hirtelen abbahagyja, beletúr a hajába és elkezdi húzogatni a tincseit, mintha ezzel akarná türtőztetni magát, nehogy többet mondjon.
Leforrázva állok, képtelen vagyok bármit is mondani anélkül hogy elsírnám magam. Márpedig azt nem hagyhatom!
Lehunyja a szemét és amikor pár másodperc múlva kinyitja, megbánást látok benne.
Én azonban nem akarom, hogy bocsánatot kérjen, helyette az ajtóhoz lépek és kitárom előtte. Ő szó nélkül elmegy mellettem, átballag a saját lakásához és a zárral kezd babrálni.
- Ákos?
Hirtelen megfordul és mintha reményt látnék megcsillanni a szemében.
- Én, én látom a fényeket. Nekem ez éppen elég.
Majd becsukom az ajtót, kétszer elfordítom a zárat és sírva a padlóra csúszok. Percekig zokogok még.
A Nagy Összeveszés óta nem láttam Ákost, de talán jobb is így. Igyekszem elfelejteni azt a napot, de azért rányomja a bélyegét a korábbi jó hangulatomra. Arról nem is beszélve, hogy akárhányszor ránézek a fára, a veszekedés jut eszembe. Igyekszem nem Ákosra gondolni és sajnálni őt, mert akárhogy is viselkedett, azért mégiscsak ott motoszkál a fejemben a rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy egyedül lesz az ünnepek alatt. Ettől függetlenül nagyon megbántott, és hiába tudom, hogy ez valamiféle védekezési mód volt nála, mégis rosszul esik.
A karácsony aztán hipp-hopp elérkezik és 23-án este indulok haza, jobban mondva a szülői házba, anyuék legnagyobb örömére természetesen. Én nem tudom elképzelni, hogy a szüleim valaha nélkülem akarnák tölteni az ünnepeket, de jobban belegondolva ez eléggé önző gondolat, hiszen nekem mindig egyértelmű volt, hogy együtt vagyunk ilyenkor. Nagyot sóhajtok és éppen zárom az ajtót, amikor meghallom, hogy a mögöttem lévő kinyílik.
Ajjajj, most már nem futhatok el, úgyhogy bármilyen kínos is legyen, megfordulok és szembenézek Ákossal.
Titkon abban reménykedem, hogy meggyötörten fog kinézni, mint aki nem tudott aludni a Nagy Összeveszés óta, de csalódnom kellett, Ákos ugyanis remekül fest.
Halványan rám mosolyog, amit én nem tudok viszonozni.
- Szia - csak ennyit mond.
- Szia - csak ennyit mondok.
Miután egyikünk sem folytatja és kezd kínossá válni a helyzet, úgy döntök, hogy gyáva nyúl módjára elmenekülök.
- Nos, akkor én megyek. Szia.
Pár lépést teszek, amikor Ákos utánam szól.
- Anna!
Megfordulok és szembe találom magam Ákos zavart ábrázattal. A hajába túr, ami úgy tűnik az idegesség jele nála.
- Én csak... szóval... boldog karácsonyt!
Magam sem tudom miért, de ettől a két szótól megenyhülök kissé. Hiszen mégiscsak karácsony van!
Mosolyogva válaszolok. Nem a legvidámabb mosolyom, de azért alakul.
- Köszönöm, neked is nagyon boldog karácsonyt!
Láthatóan megkönnyebbül, én pedig újra elindulok.
- Anna várj!
Ákos utánam szalad és átnyújt egy becsomagolt ajándékot, amit eddig sehol sem láttam.
- Ez a tiéd, boldog karácsonyt!
Annyira közel van, hogy érzem a leheletét az arcomon. Rápillantok és rögtön észreveszem, hogy ismét a megszokott mosoly bujkál a szája szegletében.
- Én... nem kellett volna.
Csak ennyit tudok kinyögni, annyira meg vagyok hatódva.
Ákos nem szól semmit, csak megpuszilja a homlokomat és otthagy teljesen lefagyva a karácsonyi ajándékával a kezemben.
Miután becsukódik mögötte az ajtó, most már óriási mosollyal az arcomon indulok haza a szüleimhez.
FOLYTATÁS JÖVŐRE!
Ünnepi turnénkhoz hasonlóan mostani játékunk is rendhagyó formát ölt. Minden állomáson találsz egy kérdést, ami irányulhat az ünnepre és annak fontos “kellékeire”, kapcsolódhat az adott poszthoz, de olyan is előfordulhat, hogy a te véleményedre, élményeidre, kedvenceidre leszünk kíváncsiak.
A turné végén, a Blogturné Klub bloggereinek felajánlásáből hat ajándékkötet kerül kisorsolásra (a kötetek címeit a rafflecopter doboz tetején találjátok) azok között, akik minden állomást teljesítenek.
Figyelem! Bloggereink csak Magyarország területére postáznak. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
Hány éves a főszereplő, Anna?
12.01. Kelly és Lupi olvas - Karácsonyi vásárok
12.02. Booktastic Boglinc - Playlist
12.03. Dreamworld - Programajánló
12.04. Betonka szerint a világ… - Karácsonyi könyvek
12.05. Veronika's Reader Feeder - Babaróka karácsonya
12.06. Csak olvass! - Karácsonyi történet
12.07. Olvasónapló - Képeslapok
12.08. Fanni’s Library - Szívmelengető könyvek
12.09. Spirit Bliss Sárga könyves út - Rajzok és fanartok
12.10. Olvasónapló - Filmajánló
12.11. Utószó - Sütemény recept
12.12. Readinspo - Booktag
12.13. Csak olvass! - Könyvjelzők
12.14. Könyvvilág - Booktag
12.15. Könyv és más - Társasjáték ajánló
12.16. Kelly & Lupi olvas - Puzzle-k
12.17. Könyvvilág - Történet
12.18. Csak olvass! - Last minute ajándéktippek
12.19. Veronika’s Reader Feeder - Ünnepi DIY
12.20. Függővég
12.21. Hagyjatok! Olvasok! - Harry Potter fanfic
12.22. Szaffi polca - Mézeskalács
12.23. Dreamworld - Történet
12.24. Közös karácsonyi meglepetés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése